|
Dario Micacchi: Alberto Sughi
Afestészet Keleten és Nyugaton egyarànt òsi meg uj is: osi, amennyiben gyòkerei az emberi képzelet tòrténetének kezdetéiig nyulnak, s uj, amennyiben zsenge hajtàsai a jòvó képzetéig érnek. Az ember àbràzolàssal/image-alkotàssal/kezdte, sajàt kézlenyo- matànak àbràzolàsàval, a barlangokban. Korok és helyek szerint a festészet a legkùlònbò- zóbb szerepeket tòltòtte be, de mindig azon volt, hogy legyózze a halàlt, hogy a halàlon tul is fennmaradjon, mint egyéni és kollektiv ikonja az emberi szùkségleteknek, az anyagiaknak éppugy, mint a szellemieknek. Szolgàlta a kezdetleges màgiàt, a tòrzsi ritust, a theophàniàt, a vallasi hatalmat, nagy haditetteket, kasztokat, kùlònbòzó hatalmassàgokat ùnnepelt, hordozta a francia, az orosz és a kinai foradalom utàn fòlemelkedó uj osztàlyok és rétegek anyagi és szellemi sziikségleteit, kifejezte a demokratikus polgàri vagy szocialista eszméket. Hordozta igen gyakran a mindennapi lét életigenlését, a természetben vaiò feloldódàs «hic et nunc» — jàt. A festészet képi, technikai, és nyelvi fejlódése — akàr integràlódik, akàr nem — elvàlaszthatatlan az anyagi kulturàtól és annak fejlódésétóì. A tudomàny és a technológia mindenkor és mindeniitt — akàr az uj anyagok fòlfedezése — ellenàllhatatlanul hatottak rà. A huszadik szàzadban, napjainkban a festészet mélyen fòl van szàntva, mint a fòld, gondoljunk csak a tòrténeti avantgard gazdag és bonyolult eseményeire és a neoavantgard kezdeteire. Poétikus és szociàlis szerepe mindvégig ujra és ujra harcos volt. Olaszorszàgban a szàzad elején Boccioni és a futurizmus grandiózus kipotézisének — amely szerint a festészet az ipar és a gépesités nòvekedésének ritmusàban kell hogy fejlódjék —, azonnal megszùletett az ellentéte is De Chiricooval és a Metafisica-vai, a maga tòrténeti nosztalgiàjà- val és melankóliàjàval, ùres, mozdulatlan tereivel, amelyekben a jelent legfòljebb csak próbababàk és ókori mediterràn hósòk népesitik be. Lòkések és fékezések, elfojtàsok és kitòrések napjainkig hatnak az olasz festészet fejlódésére. Az utopia — a Bauhaus — és a realitàs — a szovjet forradalom hatàsàra keletkezett irànyzatok — egyarànt fòlvetették azon miivészet elmulàsànak, halàlànak kérdését, amely megvàltoztatnà a vilàgot, megjavitanà, szebbé és emberibb módon élhetóvé tenne. Mindez egyiitt jàrt a tòmegesen termelt urbanisztikai, architektonikus és plasztikus totalitàs hasznàlati tàrgyainak kialakulàsàval. Mint tudjuk, az utopia hajótòrést szenvedett, a valósàg pedig igen kiilònbòzó. Szép, sót gyònyòrii tàrgyak tòltòtték meg a vilàgot, de a vilàg ettól még nem lett biztonsàgosabb és nyugodtabb. Olaszorszàgban a festészetre az elsó halàlos csapàst azok a klasszicizàló jelmezek mérték, /a rómaisàg és a Mediterràneum mitoszai/, amelyekbe a fasiszta eròszak òltòztette tetteit. De valósàgos csapàs érte a festészetet korszakunkban is, amit a fasizmus bukàsakor bekòvetkezett ròvid periódus elózòtt meg. Ez a kezdeti fellendiilés harcokhoz, reményekhez és utópiàkhoz, konkrétabban — a felszabaditàs tàrsadalmi harcaihoz kapcsoló- dott, melyek Olaszorzàgban az antifasiszta ellenàllàs utàn igen fontos szerepet jàtszottak a provinciàlis helyzetból vaiò kitòrés és a nemzetkòzi nyitàs szempontjàból. Alberto Sughi ifjukori festészete az òtvenes években — személyes làtàsmódjàval és a neorealizmus « fényképszeriiségével » — mint sok mas olasz mùvész esetében — az olasz tàrsadalmi kùrdelmek meghatàrozottsàgàban és sajàtossàgai szerint erósòdòtt meg. Az ipar, a tudomàny és a technológia szédùletes ùtemù nòvekedése a hàboru utàni korszakban, a hatvanas években olyan csapàst mért a festészetre, amelyet sokan még ma is halàlosnak tartanak. A fejlódés szolgàlja ugyan a gyakorlati életet, de irànya màr ellenórizhetetlen és benne a mindennapok embere elvesztette a làba alól a talajt. Az egyén mind nagyobb pànikba éss katasztrofikus, apokaliptikus viziókba sodródik. Iszonyatos mértékben megnò- vekedett a mùkereskedelem szerepe is, kereskedelem a kereskedelemben, amelyben mana-psàg màr az Egyesùlt Allamok és nem Franciaorszàg viszi a vezetó szerepet. Alberto Sughi olyan mùvészgeneràcióhoz tartozik, amely latta, hogyan vàlik a festészet magasszintù szellemi, sót ideológikus esztétikai tàrgyak alkotàsàból, a legàltalànosabb piac fogyasztàsi tòrvényei szerint mùkòdó tòmegtermeléssé. Innen ered a neoavantgard irànyza- tok kutatàsa és kisérlete, hogy kilépjenek a kép teréból a kòrnyezet terébe; és olyan mùvészetet teremtsenek, amely maga az élet, olyan folyamatos esztétikai fejlódés ideológiàja szerint, amely az ipari-technológiai nòvekedés mùvészi formàja vagy antiformàja akart lenni, és amelyben a tòmegfogyasztàs még soha, sehol nem tapasztalt totàlis és végtelen dimenziókat òltòtt. A neoavantgard irànyzatok: a spektakulàris-, ambientàlis-, publicitàrius-, pop-, objektuàlis-, komportamentàlis-, konceptuàlis-mùvészet, a fogyasztàsban megsemmisi- tette ònmagàt anélkùl, hogy a tàrsadalom és az egyén bàrmilyen anyagi vagy szellemi szùkségletét tartósan kielégitette volna. Olaszorszàgban a neoavantgard irànyzatok màr az ipar gigantikus kòvùletei, régiségei. A neovantgard egyeduralmi idószakànak emberi és poétikus szempontból sulyos és tragikus ara volt. Az analizis, az óntudat, a làtàsmód és a techné sulyos veszteségeket szenvedett. A fényképezés, a film, a televizió és az elektromos képalkotàs felfaljàk a festészet lehetóségeit. Kevesek ellenórzése alatt és félelmetes militàris monopoliumként a komputer mechanizmu- sok elhatalmasodàsa olyan tàrsadalmi és egzisztenciàlis folyamatokat inditott el, hogy a jelenùnket àbràzoló festett képek alkotàsa mind nehezebbé vàlik. A festészet a neovantgard utàn visszatért ugyan medrébe, de muzeumokba szorult, menekùl a jelentól, a szépséget imàdja, és mindig engedelmeskedik a gyors fogyasztàs gazdasàgi tòrvényeinek. Az ember és a valósàg festészete akkor létezhet és akkor lehet jòvóje, ha nem kòveti a fogyasztàs széditó sebességét, ha van perspektivàja, hosszutàvu koncepciója, amely megteremti sajàt jellegze- tes tòbbértelmùségét — enigmàjàt ahogyan Giorgio de Chirico mondana —, amelyet nem élhet fòl egy ember vagy egyetlen generàció. Alberto Sughi tòbb mint harmincéves festói munkàssàga soràn mindig arra tòrekedett, hogy ne azonosuljon a font ismertetett mùvészeti rendszerrel. A mindennapok festóje, egziszten ciàlis és eredeti, intenziven él koràban, mindenre kivàncsi, de olyan szòrnyù òsszeiitkòzése- ket élt meg aliando kapcsolatàban a tàrsadalommal, amelyek viziókat ébresztettek benne és ezek megjelenitésére késztették. A termelés, a fogyasztàs jelenségei és eseményei fòlòtt ali, de legmélyebb érzékenységével, szivével és gondolataival az embert és életét, az emberi vilàgot és annak létét alkotó aliando értékeket kutatja, még ha ezeket tàmadjàk és megalàzzàk is, vagy ugy rejtóznek, hogy holtnak és eltemetettnek tiinnek. Olyan festó tehàt Alberto Sughi, aki a jelennel szivében làt, képzel és fest, de ekòzben òròkérvényù emberi és poétikus folyamatban gondolkodik. Hogy megértsiik tudatos kivùlhe- lyezkedését a neoavantgard irànyzatokon, el kell fogadnunk azt a lirai megszàllottsàgù fogyasztàsellenes képzeti-poétikus megfontolàst a festészeti folyamatossàgról, amely szerint az igazi klasszikus a jelen klasszikusa, làtomàsa a valósàgé és nem a muzeumé. Az egészen fiatalkori pàlyakezdés a romagnai Cesenàhoz, Cappelli és Caldari festótàrsakhoz kapcsoló- dik. Azutàn Rómàba kerùl, ahol megismeri Muccinit, akit a piac feledésre kàrhoztatott, bar sokaknak, igy Sughinak is, ó volt a mestere. Vele gyorsabban megtalàlta festészeti utjàt Daumier-tól Degas-ig és Picasso kék és rószaszin korszakàig. Sughi elég nyugtalan festó, élénk képzeletù, fàradhatatlan folytatója az emberi kapcsolatok sohasem lankadó kutatàsà- nak. Festés kòzben azonban, amikor módszeresen épiti fel a motivumot, nyugodt, megàllapo- dott, magànyos, hatalmas és a tragikumig komoly. Az emberi alakot szinte nyomozóként kòveti, kémleli és akkor leplezi le ragyogó rajzu, pimasz és megbànàs nélkùli festészetével, amikor az a legkevésbé vàrja. Szinei sohasem dekorativak, de énjének legmélyéról tòrnek az àbràzolàs felszinére. Lefestett népi alakokat, és polgàriakat, egyszerù emberekt és hatalmas- sàgokat. Legutolsó fontos festménye a mai Olaszorszàg szornyù viziója: egy fekete Nap aitai megvilàgitott ikon, melynek cime «Teatro d'Italia» /Olasz szinhàz/. Mindig kivàlasztotta a férfi vagy az asszony rettenetes magànyos pillanatàt, amikor legfeljebb egy szoba — félelmetes emberi àrért — megvàsàrolt tàrgyai veszik kòrùl. Férfiak a kocsmàban, magànyos asszonyok, férfiak és nók szobàikban vagy gazdag villàk kertjében, a moziban vagy az utcàn: létùk mindig félelmetes òsszeùtkòzés a vilàggal. Egy hétkòznapi lény telve a fény és a szabadsàg irànti vàgyakozàssal, ujra és ujra harcba szàll, mint rovar az ùveg ellen. /Giacometti Viandanti-inak rokonai/. Majd unalom, émelygés és a megszokàs òrjòngése teljes sorozatokban: a «Mozi»-tól a «Kocsmà»-ig és a «Vacsorà»-ig. A «Vacsora» sorozat /gyònyòrùszép sorokat irt róla Giorgio Amendola/ àltalànos itélet az olasz ujgazdagokról, amint csak esznek és ujra csak esznek. Ritkàn ragyog fòl a kedves derù sugara a romagnai vidék zòldjében vagy egy parasztcsalàd alakjaiban, multat idézó mozdulataiban. Az élet dieserete nem alkalmazkodàs ideologikus sémàkhoz, hanem fényló, szenvedélyes, sót òrjòngó. Kedvelt helyszinei és szereplói vannak. Sughi megàlmodja és fòljegyzi a személyeket meg eseményeket anélkùl, hogy illusztràlna. A fény, az anyag, a forma pszichikai érték: elképesztó szorongàst, pànikot, elkeseredett vitalitàst hordoz, szinte tapintja a legmélyebb és legtitkosabb emberi liiktetést, olyan lùktetést, amelyet Sughi miivészkortàrsai, Guerreschi, Ferroni, Perez is éreznek. Maga vàlasztja ki az idót, a helyszint és a tàrsadalmi kòrùlményeket, de ekòzben az aliando emberi értékeket keresi. A kutatàs soràn a tàrsadalom ujabb rothadó részeire talàl, fòlfedezi, hogy az ember egyre tòbbet fizet a jólét és hatalom uj pozicióiért. Jelentósebb impulzusok nélkùl az emberkép mind fàradtabb a mindennapok harcaiban, az ót ért megalàztatàsokban és csapàsokban. A festó hosszu ideig màsok szavànak volt hangja. Alberto Sughi a valósàg festóje, a festészeti làtàsmódjàban kezdettól fogva egyesitette a hangot a szóval, amely nem rejtózik a mindennapok banalitàsa mògé, hanem sikerrel ma még nincsen szavuk. Az értelem mélységmérójét belàthatatlan mélységekbe veti, de tovàbbra is kòveti a jelen tapasztalatàn keresztùl egy màsik, fényesen ragyogó, emberi módon megélhtó vilàg belàtható kórvanalait. Ezért a feketéból és szùrkéból, a modern idók szineiból, ki-kivillannak mas, sugàrzó szinek is, az ember belsó vilàgànak szinei, annak a màsik vilàgnak a szinei, amely felé szabadsàgvàyunk tòr. Dario Micacchi © 1997-2005 questa pagina e' esclusiva proprieta' di albertosughi.com |
